honvágy

Az én családomban is, mint szinte minden magyaréban, volt 56-os disszidens. Az akkori politikai helyzetnek megfelelően, róluk negatív indulatokkal beszélt mindenki. Gúnyolták a honvágyukat, a “magyarkodásukat”, bennem gyerekként olyan érzést keltve, mintha a honvágy valamiféle póz lenne, valódi belső fájdalom nélkül. Ugyanakkor felnőtt fejjel már azt gondoltam, hogy bizonyára létezik honvágy, de csak azokat sújtja, akik magányosan vannak távol az otthonuktól, családjuktól, hazájuktól.

Ahol a családod, ott a hazád! – gondoltam.

A gyerekkorban bevésődött reflexek miatt még most is nehezen beszélek arról, hogy milyen érzés ez. Körülírni lehet, valamennyit megéreztetni belőle talán lehet, de olyan erről mesélni, mint a szülésről. Csak az tudja milyen katarzis az, aki valóban átélte. Nos, a honvágy is olyan felkavaró, és fájó gyötrelem, amit csak az érezhet át igazán, akinek fáj. Vagy fájt már. Az embert a legváratlanabb pillanatban ragadja torkon, szorongatja, és el nem engedi. Éhség, amelyet nem csillapít semmi, szomj, amelyre hiába iszol idegen forrásból. Vágy. Amelyet sosem elégit ki semmi. Mert hiába lépsz sírva a magyar földre, a megnyugvás csak átmeneti. Hiszen mindvégig, amíg a magyar tájat járod, ott van benned a szorongó tudat, hogy el kell hagynod újra a hazát.

Miközben odahaza bolyongsz a hónapok alatt felgyülemlő szomjadat csillapítandó, kétségbeesetten gyűjtögeted a képeket, illatokat, ízeket, és hangokat, amik majd idegenben újra elviselhetőbbé teszik a létet. Agyadba, szívedbe, lelkedbe szorgos hangyaként hordod össze a régebben elillanni hagyott pillanatokat, mert már tudod, ez lesz a következő hónapok „túlélő csomagja”.

Hogy mi a baj idegenben? Ha így kérdezed, semmi. Minden szép, jó, sőt néha még a kerítés is kolbászból van. Élhető világ, reményteljes jövő a gyerekeknek, korrekt kapcsolatrendszer, elfogadható bevételek és kiadások, elérhető álmok.

De nem találod azt a követ a járda peremén, nem érzed a vasárnapi pörkölt lépcsőházba szivárgó illatát a házban, nem szűrődik ki este a szomszéd lakásból a Híradó szignálja, és sosem fogod megérezni, hogy 10 euró az sok, vagy kevés. Tudod pontosan, hogy menyi az. De nem érzed.  Tudod, hogy mikor melyik iskolába kell íratnod a gyerekedet, de ez nem az az iskola ahova te jártál, nem mondják majd neki a tanárai, hogy „amikor anyád idejárt…”. Megtanulod, hogy meg kell dicsérni a gyereket, ha egyessel jön haza, de az első pillanatban, amikor elhangzik az ”egyest kaptam ma” mondat a szájából mégis összerándul a gyomrod. Nem érted, hogy hogy lehetséges az, hogy egy nagymama úgy köszön a 3 éves unokájának, hogy kezet fog vele, nem érted, hogy hol marad a meghatott vigyázzállás a Himnusz hallatán, nem érted, hogy ők nem is értik, mit nem értesz. Nem érted a lelkeket, hiába érted a szót...

Mondhatod, hogy meg lehet szokni.

Lehet.

De nekem erre már nincs időm