egy új élmény

Mindig úgy gondoltam - milyen önhitt vagyok - hogy minden érdekel, mindenről van némi ismeretem, széles szeletét élvezem a körülöttem zajló életnek, sok színét ismerem az engem körülvevő világnak. Valahol legbelül azonban tudtam, hogy valami hiányzik még az életemből, valami, ami pedig fontos. A zene. 

Próbáltam magamhoz édesgetni, úgy igazán szívből megszeretni, de az igazság az, hogy huzamosabb ideig nem vált az életem részévé. Érdekes módon azok a zenék, amik valamilyen egyéb szubjektumot mozdítottak meg bennem, azok közel tudtak kerülni hozzám, függetlenül a muzikalitásuktól, fajtájuktól, stílusuktól, előadójuktól, szerzőjüktől. Így keveredhetett össze bennem. - mármint a szeretetemben - Donovan Napfivér Holdnővére a Chicago Morton mamájával, Vangelis 1492-je Halász Judit Babits versével, vagy épp némelyik egyházi ének a La Mancha reprizével. Furcsa egy vegyes felvágott, de én tudom, hogy Lang Györgyi, Ági, Imi, Éva és más, a szívemnek igen kedves emberek vésték belém őket...

Aztán megérkezett az én első szívszerintim, Janó. 

S mióta ő az életem része, rajta keresztül, vagy inkább vele együtt a zene is az életem részévé vált. Nincs nap, hogy ne énekelne, ha idehaza van, de ha nincs itthon, akkor is kapom tőle a zenéket folyamatosan, amikkel folyton eltalál. Mert ő ismer, és szeret engem, és ismeri és szereti a zenét, így hát összeköltöztetett bennünket a kicsi szívében. S nekem bizony nincs ellenemre ez a szomszédság! :-)

Ezt a betétdalt az Aladdinból  az én kedvemért tanulta meg, és nagy örömömre Torgauban a Karácsonyi Gálán el is énekelték Sziszkével

 

Aladdin Sziszkével

Janó és Dóri között is kialakult valami titkos kapocs, annak ellenére, hogy tulajdonképp Dóri vérszerinti bátyja Máté lenne... Dóri órákig képes hallgatni Janó felvételeit a telefonomról, vagy a youtube-ról, s ha Janó itthon gyakorol, akkor a kicsi az ölébe fészkeli magát, és észrevétlenül megtanulja a musical részletet, vagy akár együtt is énekli a bátyussal. Janó így fogalmazta meg a minap ezt a köztük lévő érzést: "Dórikát valahogy mindig nagyon közelinek érzetem magamhoz. Mindig úgy fogalmazom meg magamnak, hogy szívesen lennék az apukája"

Szeretem, hogy a gyerekeim így szeretik egymást ...

Szeretem, hogy a zene az életem részévé vált ...

KÖSZÖNÖM

honvágy

Az én családomban is, mint szinte minden magyaréban, volt 56-os disszidens. Az akkori politikai helyzetnek megfelelően, róluk negatív indulatokkal beszélt mindenki. Gúnyolták a honvágyukat, a “magyarkodásukat”, bennem gyerekként olyan érzést keltve, mintha a honvágy valamiféle póz lenne, valódi belső fájdalom nélkül. Ugyanakkor felnőtt fejjel már azt gondoltam, hogy bizonyára létezik honvágy, de csak azokat sújtja, akik magányosan vannak távol az otthonuktól, családjuktól, hazájuktól.

Ahol a családod, ott a hazád! – gondoltam.

A gyerekkorban bevésődött reflexek miatt még most is nehezen beszélek arról, hogy milyen érzés ez. Körülírni lehet, valamennyit megéreztetni belőle talán lehet, de olyan erről mesélni, mint a szülésről. Csak az tudja milyen katarzis az, aki valóban átélte. Nos, a honvágy is olyan felkavaró, és fájó gyötrelem, amit csak az érezhet át igazán, akinek fáj. Vagy fájt már. Az embert a legváratlanabb pillanatban ragadja torkon, szorongatja, és el nem engedi. Éhség, amelyet nem csillapít semmi, szomj, amelyre hiába iszol idegen forrásból. Vágy. Amelyet sosem elégit ki semmi. Mert hiába lépsz sírva a magyar földre, a megnyugvás csak átmeneti. Hiszen mindvégig, amíg a magyar tájat járod, ott van benned a szorongó tudat, hogy el kell hagynod újra a hazát.

Miközben odahaza bolyongsz a hónapok alatt felgyülemlő szomjadat csillapítandó, kétségbeesetten gyűjtögeted a képeket, illatokat, ízeket, és hangokat, amik majd idegenben újra elviselhetőbbé teszik a létet. Agyadba, szívedbe, lelkedbe szorgos hangyaként hordod össze a régebben elillanni hagyott pillanatokat, mert már tudod, ez lesz a következő hónapok „túlélő csomagja”.

Hogy mi a baj idegenben? Ha így kérdezed, semmi. Minden szép, jó, sőt néha még a kerítés is kolbászból van. Élhető világ, reményteljes jövő a gyerekeknek, korrekt kapcsolatrendszer, elfogadható bevételek és kiadások, elérhető álmok.

De nem találod azt a követ a járda peremén, nem érzed a vasárnapi pörkölt lépcsőházba szivárgó illatát a házban, nem szűrődik ki este a szomszéd lakásból a Híradó szignálja, és sosem fogod megérezni, hogy 10 euró az sok, vagy kevés. Tudod pontosan, hogy menyi az. De nem érzed.  Tudod, hogy mikor melyik iskolába kell íratnod a gyerekedet, de ez nem az az iskola ahova te jártál, nem mondják majd neki a tanárai, hogy „amikor anyád idejárt…”. Megtanulod, hogy meg kell dicsérni a gyereket, ha egyessel jön haza, de az első pillanatban, amikor elhangzik az ”egyest kaptam ma” mondat a szájából mégis összerándul a gyomrod. Nem érted, hogy hogy lehetséges az, hogy egy nagymama úgy köszön a 3 éves unokájának, hogy kezet fog vele, nem érted, hogy hol marad a meghatott vigyázzállás a Himnusz hallatán, nem érted, hogy ők nem is értik, mit nem értesz. Nem érted a lelkeket, hiába érted a szót...

Mondhatod, hogy meg lehet szokni.

Lehet.

De nekem erre már nincs időm