Kivizsgálás - Andris

Ma voltunk az első egynapos kivizsgálásos túrán Andriskával.

Lipcsében, reggel 7:45-kor kellett volna jelentkeznünk a Klinikán, de persze hiába indultunk időben, a reggeli csúcsban belekeveredtünk egy dugóba, és közel ¾ órás késéssel érkeztünk meg. Meg is jegyeztük Imivel, hogy az se jó, ha egy ország gazdag, mert akkor folyamatosan építkeznek, utakat renoválnak stb.

Érkezéskor nem dicsértek meg bennünket a késés miatt, mert mindenki nagyon pontos tervezés szerint van ütemezve, a vizsgálatok szinte percre pontosan be vannak osztva, és a m késésünk egy kicsit összezavarta a híres német „Ordnung muss sein” elvet.

Pár perc után azonban, ahogy elkezdtük a túrát, már mindenki kedves, mosolygós, gyerek-, és szülőbarát volt, semmi panaszunk nem lehetett rájuk. A recepcióról átküldtek bennünket egy szobába, ahol egy filmet néztünk meg mindarról, ami aznap velünk történni fog. Gondosan ügyeltek arra, hogy a gyerekben meglévő esetleges félelmeket, szorongásokat oldják, azzal, hogy pontról pontra bemutatták a vizsgálatokat, azok célját, és lefolyását ismertetve a gyerekkel, szülővel egyaránt, de semmit sem szépítgettek, becsületesen, korrekten elmondták azt is, hogy mi az, ami esetleg kellemetlen, netán fájdalmas lesz. 

Ezután a kísérőknek játékokat, könyveket adtak, hogy ne unatkozzanak túlságosan, mi pedig kaptunk mindketten egy-egy „túralapot”, papírokkal, kérdőívekkel, amiket a végére kitöltve kellett leadnunk. Andris kapott egy Plutó-figurás kilincsre akasztható lapocskát, amit neki kellett minden vizsgálati szoba ajtajára kívülről kiakasztani, hogy mindenki lássa, hogy a terem foglalt, sőt azt is tudja, hogy épp ki áll vizsgálat alatt az adott teremben. Kapott ugyanakkor egy kis térképet, amin a különböző vizsgálatok során mindig begyűjtött egy stemplit, igazolva ezzel, hogy ott járt már, azt a vizsgálatot már teljesítette. Ilyen felkészítés után elindultunk a vizsgálat sorozatra. 

Az éhgyomri vizsgálatok után a társalgóban, ahol a kísérők szórakoztak, egy svédasztalos reggelit fogyaszthattunk el, természetesen mindenből igyekeztek egészséges verziókat az asztalunkra tenni, amellett hogy ízletes dolgok közül választhattunk a kedvünkre. 

Volt sonka, tojás, vaj, különböző növényi eredetű kenyérre kenhető dolgok (paradicsom Olivával, vagy sárgarépakrém brokkolival), amik így első blikkre eléggé gusztustalannak hatnak, de megkóstoltam: és láss csodát, finom volt!

 

Ezután,hogy elindultak a vizsgálatok, már egy percet sem unatkoztunk, pörgött az egész, szinte megállás nélkül. Bár a saját igényünk szerint beépíthetünk kisebb pihenőket, de szó sem volt várakozásról, unalomról. Elképzeltem, hogy ha mindezen vizsgálatot mondjuk egy szakrendelőben kellett volna elvégeznünk, mennyi időnk ment volna el csak az oda-vissza utazgatásokra, nem beszélve a várakozásról.

8-14 óráig elvégezték és kiértékelték az alábbi vizsgálatokat:

• 1.       Teljes testi fizikális vizsgálat
• 2.       Nyaki érultrahang
• 3.       Pajzsmirigy ultrahang
• 4.       Fogorvosi vizsgálat
• 5.       Hang és beszédvizsgálat
• 6.       Lézeres teljes test scanner
• 7.       Motorikus képesség vizsgálat
• 8.       Teljes testmérés
• 9.       Légzésfunkciós vizsgálat
• 10.   Anamnesis – családi és egyéni – részletes felvétel
• 11.   Vérnyomásmérés és EKG
• 12.   Szív ultrahang

És ezen felül számítógépeken ki kellett tölteni kb. 20 különböző téma körül kialakított kérdőívet, nekem a gyerekkel kapcsolatban, és neki is önmagáról.

Engem, mint genetikai hátteret is vizsgáltak párhuzamosan, bár nekem nem kellett mindegyik vizsgálaton részt vennem, de vér, vizelet, hajminta, bodyscanner, vérnyomás, EKG, hangpróba, és testmérés nálam is történt.

Az egyetlen vizsgálat, ami ma Andrisnál elmaradt, illetve a jövő hétre lett áttéve az a vérvétel volt, de ennek is megvan a jó oka. Merthogy a jövő héten azzal kezdünk, hogy betesznek neki egy branült, és cukor és zsírterhelést végeznek, amihez ugye 30 percenként kell vért venni, és nem akarják ennyiszer böködni a gyerekeket, ezért a branül. S ha már egyszer szúrni kell a terhelésekhez, akkor egyben az első szúrással leveszik a véreket az alaplaborokhoz, és a hormonvizsgálatokhoz is. Ezen felül a jövő héten ott is alszunk a Klinikán, merthogy az alváslaborban az alvási apnoe kivizsgálását is megcsinálják.

Mit mondjak. Lehet szidni a német precizitást, és rendszeretetet, de ebben az esetben én csak dicsérni tudom azt a szervezettséget, és alaposságot, ahogy ezt a nem kis volumenű vizsgálatsorozatot végigcsinálják.

Ügyelnek a gyerek jóllétére, jókedvére, mindenki mosolyog, kedves, türelmes, és megértő, de az események pörögnek. Arról sem felejtkeznek el, hogy pár apróságot a gyerek hazavihessen, pl a fogásztól fogtükröt, fogkefét kapott, a lézerscannelés után az úszósapkát tehette el emlékbe, a túralapját is hazahozhatta,  majd a végén a kézlenyomatát a falon hagyta, ami szintén jó móka volt neki.

Most még felszereltek rá egy GPS-es mozgásérzékelőt, ami az elkövetkező héten azt hivatott jegyzetelni, hogy mikor és mennyit mozog a gyerek, majd aztán a jövő héten azt is értékelni fogják.

Fáradtak vagyunk, de én a magam részéről elégedett, és Andris is egészen könnyen volt túl ezen a rengeteg vizsgálaton. Folyt. köv. a jövő héten….

egy új élmény

Mindig úgy gondoltam - milyen önhitt vagyok - hogy minden érdekel, mindenről van némi ismeretem, széles szeletét élvezem a körülöttem zajló életnek, sok színét ismerem az engem körülvevő világnak. Valahol legbelül azonban tudtam, hogy valami hiányzik még az életemből, valami, ami pedig fontos. A zene. 

Próbáltam magamhoz édesgetni, úgy igazán szívből megszeretni, de az igazság az, hogy huzamosabb ideig nem vált az életem részévé. Érdekes módon azok a zenék, amik valamilyen egyéb szubjektumot mozdítottak meg bennem, azok közel tudtak kerülni hozzám, függetlenül a muzikalitásuktól, fajtájuktól, stílusuktól, előadójuktól, szerzőjüktől. Így keveredhetett össze bennem. - mármint a szeretetemben - Donovan Napfivér Holdnővére a Chicago Morton mamájával, Vangelis 1492-je Halász Judit Babits versével, vagy épp némelyik egyházi ének a La Mancha reprizével. Furcsa egy vegyes felvágott, de én tudom, hogy Lang Györgyi, Ági, Imi, Éva és más, a szívemnek igen kedves emberek vésték belém őket...

Aztán megérkezett az én első szívszerintim, Janó. 

S mióta ő az életem része, rajta keresztül, vagy inkább vele együtt a zene is az életem részévé vált. Nincs nap, hogy ne énekelne, ha idehaza van, de ha nincs itthon, akkor is kapom tőle a zenéket folyamatosan, amikkel folyton eltalál. Mert ő ismer, és szeret engem, és ismeri és szereti a zenét, így hát összeköltöztetett bennünket a kicsi szívében. S nekem bizony nincs ellenemre ez a szomszédság! :-)

Ezt a betétdalt az Aladdinból  az én kedvemért tanulta meg, és nagy örömömre Torgauban a Karácsonyi Gálán el is énekelték Sziszkével

 

Aladdin Sziszkével

Janó és Dóri között is kialakult valami titkos kapocs, annak ellenére, hogy tulajdonképp Dóri vérszerinti bátyja Máté lenne... Dóri órákig képes hallgatni Janó felvételeit a telefonomról, vagy a youtube-ról, s ha Janó itthon gyakorol, akkor a kicsi az ölébe fészkeli magát, és észrevétlenül megtanulja a musical részletet, vagy akár együtt is énekli a bátyussal. Janó így fogalmazta meg a minap ezt a köztük lévő érzést: "Dórikát valahogy mindig nagyon közelinek érzetem magamhoz. Mindig úgy fogalmazom meg magamnak, hogy szívesen lennék az apukája"

Szeretem, hogy a gyerekeim így szeretik egymást ...

Szeretem, hogy a zene az életem részévé vált ...

KÖSZÖNÖM

honvágy

Az én családomban is, mint szinte minden magyaréban, volt 56-os disszidens. Az akkori politikai helyzetnek megfelelően, róluk negatív indulatokkal beszélt mindenki. Gúnyolták a honvágyukat, a “magyarkodásukat”, bennem gyerekként olyan érzést keltve, mintha a honvágy valamiféle póz lenne, valódi belső fájdalom nélkül. Ugyanakkor felnőtt fejjel már azt gondoltam, hogy bizonyára létezik honvágy, de csak azokat sújtja, akik magányosan vannak távol az otthonuktól, családjuktól, hazájuktól.

Ahol a családod, ott a hazád! – gondoltam.

A gyerekkorban bevésődött reflexek miatt még most is nehezen beszélek arról, hogy milyen érzés ez. Körülírni lehet, valamennyit megéreztetni belőle talán lehet, de olyan erről mesélni, mint a szülésről. Csak az tudja milyen katarzis az, aki valóban átélte. Nos, a honvágy is olyan felkavaró, és fájó gyötrelem, amit csak az érezhet át igazán, akinek fáj. Vagy fájt már. Az embert a legváratlanabb pillanatban ragadja torkon, szorongatja, és el nem engedi. Éhség, amelyet nem csillapít semmi, szomj, amelyre hiába iszol idegen forrásból. Vágy. Amelyet sosem elégit ki semmi. Mert hiába lépsz sírva a magyar földre, a megnyugvás csak átmeneti. Hiszen mindvégig, amíg a magyar tájat járod, ott van benned a szorongó tudat, hogy el kell hagynod újra a hazát.

Miközben odahaza bolyongsz a hónapok alatt felgyülemlő szomjadat csillapítandó, kétségbeesetten gyűjtögeted a képeket, illatokat, ízeket, és hangokat, amik majd idegenben újra elviselhetőbbé teszik a létet. Agyadba, szívedbe, lelkedbe szorgos hangyaként hordod össze a régebben elillanni hagyott pillanatokat, mert már tudod, ez lesz a következő hónapok „túlélő csomagja”.

Hogy mi a baj idegenben? Ha így kérdezed, semmi. Minden szép, jó, sőt néha még a kerítés is kolbászból van. Élhető világ, reményteljes jövő a gyerekeknek, korrekt kapcsolatrendszer, elfogadható bevételek és kiadások, elérhető álmok.

De nem találod azt a követ a járda peremén, nem érzed a vasárnapi pörkölt lépcsőházba szivárgó illatát a házban, nem szűrődik ki este a szomszéd lakásból a Híradó szignálja, és sosem fogod megérezni, hogy 10 euró az sok, vagy kevés. Tudod pontosan, hogy menyi az. De nem érzed.  Tudod, hogy mikor melyik iskolába kell íratnod a gyerekedet, de ez nem az az iskola ahova te jártál, nem mondják majd neki a tanárai, hogy „amikor anyád idejárt…”. Megtanulod, hogy meg kell dicsérni a gyereket, ha egyessel jön haza, de az első pillanatban, amikor elhangzik az ”egyest kaptam ma” mondat a szájából mégis összerándul a gyomrod. Nem érted, hogy hogy lehetséges az, hogy egy nagymama úgy köszön a 3 éves unokájának, hogy kezet fog vele, nem érted, hogy hol marad a meghatott vigyázzállás a Himnusz hallatán, nem érted, hogy ők nem is értik, mit nem értesz. Nem érted a lelkeket, hiába érted a szót...

Mondhatod, hogy meg lehet szokni.

Lehet.

De nekem erre már nincs időm