örömök és csalódások

Mesébe illő kezdés, után jött a hideg zuhany, merthogy nem tudtam munkába állni...

A magyar hatóságok hibásan adták ki a szakorvosi papírjaimról az igazolást, így azt itt nem fogadták el...

Annak idején az Eü Minisztérium adta ki a konformitási igazolást a diplomámra, és a szakorvosi diplomámra vonatkozóan, némi spórolási célból mindkettőt egy papíron.  Az uniós jogszabályok alapján ezt az igazolást ugyan úgy el kellett volna fogadniuk a német hatóságoknak, mint ha külön papíron lett volna, de nem tették, mert nem értették, hogy a törvénynek miért az a cikkelye van indoklásul írva, ami a diplomára vonatkozik. Na mindegy ezt még leírni is bonyolult, pedig én már elvileg értem (nem kevés álmatlan éjszakámba került, mire ezt kiböngésztem...)

Lényeg, hogy a októberig! nem volt meg a szakorvosi elismerésem, csak az orvosi diplomámat "engedték be" az országba. Hosszas huzavona, kuncsorgás, pénzbefizetések, és emailezgetés után nagylelkűen kiadták azt a papírt, amit eredetileg ki kellett volna adniuk a Minisztériumban, és még hálás lehetek nekik, hogy egyáltalán hajlandóak volt rá személyes megjelenés nélkül. Persze újra fizettem azért, hogy helyes szövegezéssel írják meg azt, amit egyszer már kifizettem, és sz...rul írták meg. Mindennek a következménye az, hogy a november 1-ig nem dolgoztam, és a semmiből éltünk....  Bár ehhez szinte már hozzá voltunk szokva, azért kemény időszak volt ez, idegenben koldusként élni.

Az elején, ideköltözésünk után 2-3 héttel, azt hittem, hogy csoda történt, mert egyszer csak felhívott Gergő, hogy kaptam egy csekket a Canadában élő idős nagynénémtől, 30 000 dollárt küldött nekem!!! De ez sem egészen így volt, mint utólag kiderült.

A helyzet az, hogy ilyen csodák lehet, hogy vannak, de nem velem történnek meg...

Nos miután kb 7000 Eurót elköltöttem a pénzből, amit a nagynéném küldött, egyszer csak jött a hidegzuhany. Felhívtak a német bankomból, hogy zárolták a számlámat, azonnal kérik vissza az eddig elköltött pénzt, mert a canadai bank bár először elküldte rendesen a pénzt ide a német banknak, de most visszakövetelik, mert ... na és innen aztán követhetetlen volt az ok. A legvégére az jött le, hogy nincs fedezet. Azonnal, és azóta ezerszer telefonáltam nagynénémnek, aki égre földre esküdözött, hogy van pénze, ez lehetetlen.

Na azért ennyire persze nem volt egyszerű, mert először meg se értette, hogy mi a nyavalyám, csak örömködött, hogy megjött a csekk, de az összetett mondat második felét, miszerint jól rá..sztam, mert ez most adóssággá vált, már nem bírtam vele megértetni. Az utóbbi időben már többször feltűnt nekem, hogy néha zavart, igen feledékeny, és mintha - már amennyire ezt telefonbeszélgetések alapján el lehet dönteni - paranoia jeleit is felfedeztem volna nála. Gondolom süket is, így aztán elképzelhető, hogy mit szenvedtem, mire meg tudtam értetni vele, hogy menjen be a bankba, és nézzen utána.. Megígérte... Oszt gondolom a telefon letételét követő 5 perc alatt elfelejtette. Volt olyan hogy megbeszéltem vele, hogy holnap bemegy a bankba, és utánanéz (eközben ezerrel szidta "azt a rohadék nevelt fiát", mondván hogy meglopta őt biztosan...) Másnap telefonáltam, hogy na mi van,. mikor felvette, akkor örömmel közölte, hogy Jé te vagy az? Képzeld a napokban küldtem neked egy 30 000 dolláros csekket! Megkaptad? Azt hittem felrobbanok tehetetlen dühömben, mert persze a bankot rég elfelejtette. Még azt is elfelejtette, hogy mit felejtett el....

A kincs, ami nincs

Ezek után, látva, hogy ezzel nem megyek semmire, felhívtam egy közeli ismerősét, hogy informálódjak a helyzetről. Úgy tájékoztattak, hogy gyorsan hanyatló állapotban van, Arzheimer kórban szenved, és végtelenül paranoid. Ez már odáig vezetett, hogy a paranoia miatt senkivel nem tart kapcsolatot, a bankszámláját, amihez a csekkfüzete tartozott, lezárta, ők sem tudják onnan  a kifizetéseit megoldani, a lakbért (3 hónapja tartozik), a havi kiadásait is onnan kellene fizetnie, és sorozatosan kiállít csekkeket, amiknek a hátterében álló bankszámlája már nem létezik. Olyannyira nem ura a helyzetnek, hogy pl hónapok óta nem kap nyugdíjat, mert nem adta meg a másik számlaszámát a nyugdíjfolyósítónak... Van másik bankszámlája, és pénze is, ez kiderült, mert bekísérték a bankba, és casht vett le, amivel az elmaradt lakbért rendezte, de sem átutalni, sem uj csekkfüzetet kérni, sem bármit más pressziójára aláírni nem hajlandó. Valszeg nem egészen érti a dolgokat, és fél, hogy lenyúlják a pénzét. A paranoia miatt nem enged mást intézkedni az ügyeiben. A "magyar ház" irodájából egy arra illetékes személy már épp el akarta indítani azt a folyamatot, hogy az állam kirendeljen egy gondnokot neki, és elvigyék valami otthonba. Most hogy én jelentkeztem náluk, kiderült, hogy van rokona, így feltették nekem a kérdést, hogy befogadom-e őt. Természetesen vállalnám a gondozását, akár az eltartását is, de persze itt Németországban, hiszen itt van munkám, családom stb. Azt mondták, hogy erre vonatkozóan tennem kellene egy hivatalos - ügyvéd előtti - nyilatkozatot, amit magyarul és angolul is el kell küldenem Montrealba, ahhoz, hogy a további dolgokat intézni tudják(juk) Ha az állam jelöl ki neki gondnokot, akkor elhelyezik egy öregotthonba és gyakorlatilag az állam lenyúlja a pénzét. Nekem még kenyérre se futotta nagyon, német ügyvéd szóba se jöhetett. Könyörögtem még egy darabig neki, hogy menjen be a bankjába, és intézze el, azt a pénzt, aztán feladtam... Az egész ügy olyan bonyolult, hogy max úgy tudnám megoldani, hogy kiutazom hozzá Montrealba, de arra sincs semmi biztositék, hogy megismerne, és nem csapná az orromra a lakásajtaját... Tehát gyakorlatilag búcsút mondhattam a pénznek, sőt a számlámon megjelent egy többezer eurós tartozás. Még szerencse, hogy a bank is átlátta a helyzetet, és felajánlották, hogy ezt egy hitelként kezelik, és a hitelkonstrukcióban egy fizethető részletfizetési lehetőséget ajánlottak fel. De hát én nem eladósodni akartam itt Németországban, de már mit tehetek...

ungarische gulasch

Szoktuk ugyi kérdezgetni a gyerekeket, hogy mi volt a kaja. Az esetek nagy többségében az alábbi választ kapjuk. Hús (vagy gombóc), krumplipüré, és zöld trutyi... Ez utóbbi színe változhat. Pl barna trutyi, sárga trutyi, stb... :-)

Elkezdtük nagyon sajnálni a németeket. Szegények, ezen a trutyin nem lehet könnyű felnőni :-)))

Van itt a településen egy OMA nevezetű hely, ami egy jópofa rövidítés, lévén "Nagymamát" jelent, de alapjában véve az Ostelbien Mehrgenerationshaus Arzberg rövidítése. Ez utóbbi pedig azt jelenti, hogy a Kelet Elbai Térség Arzbergi Többgenerációs Háza. Ez a többgenerációs ház tulajdonképpen egy olyan hely, ahol összejönnek az öregek és értelemszerűen a ráérős fiatalok - többnyire kismamák - napközben, programokat szerveznek, túráznak, kirándulnak, dumálnak, sütnek, főznek, szóval együtt vannak.

Nos nemrég már igazán tetőfokára hágott a németek iránti sajnálatom, amikor Zsuzska hazahozott némi izelitőt az ebédjéből az uzsonnás dobozában...:-) Tényleg trutyi!

Így aztán bementem az OMÁba, ott van az ovi mellett, és megbeszéltem velük, hogy megtanítom őket ehető kaját főzni :-) Kicsit másképp fogalmaztam persze, de a lényeg az, hogy összehoztunk egy programot az OMA-ban, amikor magyar kaját főztünk. Lefordítottam, és kinyomtattam néhány receptet, és egy történetet arról, hogy mi is a különbség a paprikás, a gulyás és a pörkölt között. Gondolok itt ilyesmire, hogy rendes pörkölt nokedli (az, amit itt ungarische gulasch-nak csúfolnak, az a kaja elpirul szégyenében, ha lát egy magyar pörköltöt...), na meg tejfölös csirkepaprikás, bográcsgulyás, stb. Lehet, hogy magas lesz a halandóság egy-egy zabálás után, de hát mivégre van itt a magyar háziorvos, ha nem arra, hogy ritkítson...? :-))) 

előzmények / örökbefogadás

Arról az időszakról, ami a kiutazásunkat megelőzte, szinte beszélni sem jó. Fokozatosan, és rohamosan elszegényedtünk, egyre súlyosabb anyagi gondjaink lettek, és hát nincs is mit beszélni róla, csak küzdöttünk egyik napról a másikra, és egyre kevesebb ideig húztuk ki egy-egy hónapban a következő fizetésig. Pedig  nem vagyunk az a luxusra vágyó banda. Biztosan mi is hibásak voltunk, de azt hiszem ez az ellehetetlenülés inkább a nagy létszámnak volt köszönhető, mert bizony a gyerekek egyre többe kerülnek, ahogy nőnek...
Magyarország nem élhető világ egy ekkora családnak, mint mi. Mindeközben ezt még titkolni is kellett, hiszen a gyámhivatal és a TEGYESZ Damoklesz kardja folyton ott lógott a fejünk felett. Egyre többet dolgoztam, ügyeltem, a hétvégéken is próbáltam egy kis plusz pénzhez jutni, de csak az lett a vége, hogy egyre kevesebbet láttam a családomat, de az adósságok csak növekedtek, mint a hógörgeteg, úgy szaporodtak, és a végzetes lavina megállithatatlannak tűnt. Ekkor jött a gondolat, hogy menjünk el ebből az országból, menjünk oda, ahol bár nem értenek minket, nem tanulnak a gyerekeink József Attilát, és 48-as szabadságharcot, de legalább ételt, fedelet, és iskolát tudunk biztosítani nekik. Szomorú időszak volt ez, de túléltük. Hála Istennek a családban megmaradt a békesség, köztünk soha nem volt igazi konfliktus, összébb kovácsolódtunk, mint valaha.
Ugyanakkor, a magasságos TEGYESZ, és a helyi gyámhivatal közbenjárására még Dóri és Máté vérszerinti családját is feltüzelték, és kezdték visszakövetelni őket. Máté igazán kétségbeesett, Dóri még nemigen értette, mi is történik valójában. Kiderült, hogy nagyon-nagyon rossz nevelőszülők vagyunk, mert - idézem pontosan a gyámhivatal álláspontját - "érzelmileg magunkhoz kötöttük a gyerekeket". Vagyis szerettük őket/egymást. Ez bizony nagy hiba. 

Harcolni kezdtünk, és sok álmatlan éjszaka, és néhány koszorúér-szűkítő rapport után elértük, hogy örökbe fogadhassuk végre mind a hármat (Janó, Máté, és Dóri). Ez sem ment persze egyik napról a másikra, egészen pontosan 1 évünkbe került, de mostanra elmondhatom, hogy már örökre a mieink:-) De nem volt ez ilyen egyszerű...
Amikor eldöntöttük, hogy kimegyünk Németországba élni és dolgozni, a TEGYESZnél bejelentettük a szándékunkat. Ekkor azonban furcsa dolgok derültek ki, ami nekem meglepetés volt, méghozzá kellemetlen
A magyar állam nem engedi, hogy nevelt gyerek külföldre menjen lakni, még ideiglenesen sem. Szó szerint azt mondták, hogy adjam vissza őket az Intézetbe, ha menni akarok. Azt hittük, itt a világ vége. Nos ekkor azt mondtuk, hogy akkor vonják meg a vérszerinti szülők felügyeleti jogát, és nyilvánítsák a gyerekeket örökbeadhatóvá, hiszen a szülők nem tartják velük a kapcsolatot, mi pedig örökbefogadnánk őket. És akkor persze jöhetnének velünk Németországba. Belátták, hogy ez jogos kérés, és elkezdődött a folyamat. A gyerekek örökbeadhatóságának kérdése sem volt egyszerű, hiszen Máté és Dóri szülei épp most kezdték visszakövetelni a gyerekeket. A mi alkalmasságunk pedig Imivel szintén nem ment egyszerűen, hiszen ekkor már fél lábbal Németországban voltunk, én már épp az utolsó heteket dolgoztam, a lakásból kifelé költöztünk, hisz szolgálati lakás volt, ha nagyon megkapargatják a dolgokat, valószínűleg elutasíthatták volna a kérvényünket.  Ki kellett bérelnünk egy fiktív magyarországi albérletet, ahol elvileg majd az örökbefogadás végeztéig lakunk, ott készítettek környezettanulmányt, hogy a „lakásunk” alkalmas az örökbefogadásra, a psychológiai vizsgálaton kellett részt vennünk, ahol a szakvélemény szerint psychológiai szempontból alkalmassá nyilvánítottak bennünket, majd el kellett végeznünk ugye a tanfolyamot, ahol felkészítik a leendő örökbefogadókat az örökbefogadásra, (fél havi keresetembe kerül ez a tök fölösleges „képzés”...), majd erkölcsi bizonyitványok, anyakönyvi kivonatok, és minden egyéb szakvélemény.... Mindeközben a német állás miatt ide-oda rohangáltam a két ország között, minisztériumok, hivatalok stb. Nagyon igyekeztünk ezeket a dolgokat  intézni, mert nem tudtam elképzelni, hogy hosszú hónapokra szétszakadjon a család, és Imi ott maradjon Magyarországon a 3 gyerekkel, én meg menjek ki a másik kettővel... Ugyanis ez volt az egyik opció, amit kitaláltak. Imi lett a nevelőszülő, közben ő is elvégzett egy nevelőszülői tanfolyamot, én átadtam neki a gyerekeket, és így én kimehetek dolgozni Németországba, a saját és az öf gyerekkel, Imi pedig mint nevelőszülő itthon marad az "albérletben" amíg befejeződik az örökbefogadás. A hivatásos gyám engedélyével mindig 30-30 napra ideiglenesen "meglátogatnak minket". Hát ez a nyári szünetben még működött volna, de iskola időben....? Ez nekem elképzelhetetlen volt. Annál is inkább, mert addig a szolgálati lakásban laktunk, amiből mivel már nem dolgoztam a praxisban, ki kellett költözünk. Ugyanakkor ha a felhalmozódott adósságaink a gyámhivatal tudomására jutnak, akkor egyszerűen azt mondhatták volna, hogy nem adják nekünk örökbe a gyerekeket, hiszen nem tudjuk,  felnevelni őket. A németországi állásra nem hivatkozhattunk, hiszen papíron elméletileg  mi Magyarországra fogadjuk örökbe a gyerekeket, ugyanis  külföldre ugye nem adnák, a magyar törvények szerint, hiába neveltük őket már 10 éve. Az, hogy a lezajlott örökbefogadás után mi hova költözünk, az cseppet sem érdekli őket, de az örökbefogadás Magyarországon kell megtörténjen. A folyamatban lévő örökbefogadással együtt mi azért kiköltöztünk Németországba, a gyerekek és Imi elméletileg látogatóban voltak nálam, és 30 naponta újra és újra engedélyért folyamodtunk a gyámhoz, hogy még maradhassanak kicsit. Még szerencse, hogy a kiköltözésünk nyáron volt, és így az iskola nem-látogatása nem jelentette akadályát a gyám engedélyének.Végül szeptember közepére lezajlott ez az egész kavarodott örökbefogadás, és boldogan szabadultunk meg ettől a tehertől....

megérkeztünk

2010 július 15.-én kora délután koszosan, fáradtan, és kissé elkeseredetten megérkeztünk Triestewitzbe. Bekanyarodtunk a házunk elé, és akkor jött az igazi meglepetés. Az egyik országos német tv adó, 2 újság, és az egyik rádió riporterei , mikrofonokkal, és kamerákkal felszerelkezve vártak bennünket, és szabályosan ránk ugrottak amikor kifelé kászálódtunk az autóból. A helyi polgármester és néhány elöljáró is itt volt már, hogy fogadjanak bennünket, a házban hidegtálak, szendvicsek, üdítők, elárasztottak bennünket mindennel. Engem külön köszöntöttek, hiszen aznap lettem 50 éves, születésnapi köszöntő is volt, gyönyörű virágokkal, mindennel. Interjúvoltak mindenkit, gyerekeket, Imit, hogy milyennek látják a jövőt itt Németországban, mit szólnak hozzá, hogy ezentúl itt fognak élni stb... Persze azt is kérdezték, hogy mikor érkeznek a holmijaink. Nos én nem bírtam nem elmondani, hogy mit műveltek velünk kis hazánkban, hogy sejtelmünk sincs, hogy mi lesz a holmink sorsa, és persze hogy semmink nincs, egy darab szappanunk se, amivel lemoshatnánk legalább az ut porát. Miközben már 3-4 interjú lement, és közben ettünk ittunk beszélgettünk, egyszer csak elkezdtek "ömleni" a szükséges dolgok. Megjelentek emberek megpakolva, letették a hozott cuccot, majd szó nélkül távoztak. Hetekre elegendő kaját, gyümölcsöt, innivalót, tisztálkodási szereket, evőeszközöket, tányérokat, poharakat, törölközőket, ágyakat, asztalokat, székeket, ágyneműket, de még függönyöket is hoztak, de azt hiszem, fel sem tudom sorolni, mi mindent pakoltak be a lakásunkba. A kutyáinkat látva kutyakaját, fekvőhelyet a kutyáknak, edényeket, amiből esznek....egyszóval 2-3 óra alatt szinte minden szükséges, de még talán szükségtelen holmi is a rendelkezésünkre állt. Ezek után a polgármester odajött hozzám, és röviden közölte, hogy a holmink átszállításáról már gondoskodott, másnap este indul egy 7,5 t teherbírású autó, és elhozza a cuccunkat, zongorástul, mindenestül, csak az a kérése, hogy Imi menjen vele, és segítsen összeszedni a dolgokat, mert eléggé szétpakoltunk (garázs, szomszédok stb). És persze a költségeket is a település vállalja, azzal ne legyen gondunk. Még aznap este különeljárással bekapcsoltatták a kábeltévét (persze egy tv-t is hoztak hozzá), másnapra már beszereltették a vonalas telefont, és aznapra már internetünk is lett. Mindezt a polgármester egy kis készpénzzel is megfejelte, hogy ne legyen gondunk, ha valamit mégis elfelejtettek megvenni, amire szükségünk lehet...

kezdetek

A költözés napján 2010 július 14-én még este 9-kor se tudtuk mi lesz a sorsunk, mi lesz a holminkkal, velünk stb...

Annak ellenére, hogy már indulás előtt kb 3 héttel lefixáltuk egy szállítóval, hogy elköltöztet bennünket, kb 100 000 Ft-ért. Aznap, amikor a költözés volt, meg is érkezett az autó, persze abban a pokoli hőségben épp délben. A fiúk felrakodtak minden holminkat, és el is indult vele a teherautó. Kb. 20 perc után azonban a legnagyobb meglepetésünkre megjelent a ház előtt ismét, és a sofőr közölte, hogy túl nehéz a rakomány, vegyünk le belőle... Először tanácstalanul álltunk, hogy mi a fenét csináljunk most, aztán elkezdtünk telefonálgatni, felhívtuk a teherautó tulajdonosát, hogy mit ért ezalatt, hogy pakoljunk le a cuccból... Merthogy azzal mi legyen, amit leszedünk pl..? Teljesen pofátlanul azt mondta, hogy az nem az ő gondja, a kocsi nem bír el ennyi holmit. Hozzáteszem, előtte megbeszéltük, hogy egy 5 gyerekes család költözik, minden elektromos berendezést viszünk, hűtő, mélyhűtő, sütő, tv-k, mosógép, mosogatógép, ágyaink, ruháink, sőt a zongorát is megmondtuk, quadokat sb...

Nos a nagy telefonálgatásnak az lett a vége, hogy nagy kegyesen felajánlotta, hogy dupla árért (!) ad még egy teherautót, és úgy hajlandó kivinni az összes cuccot. Mondtuk neki, hogy amikor megbeszéltük a fuvart, azt mondta, hogy ilyen széles, ilyen  magas, ilyen hosszú autó, de szót nem szólt arról, hogy súlymegkötés lesz. Őt ez nem érdekelte, azt mondta, pakoljunk le "valamit". Nos jobb híján levettük a zongorát, a hűtőt, a mélyhűtőt, a quadokat, de ez sem volt elég, leszedette az ágyainkat, és a ruhás zsákok nagy részét. Ezek után el akart indulni, de ekkor meg nekem szállt el az agyam, mert a kocsi szinte háromnegyed része, de a fele biztos hogy üres volt. Azt mondtam, hogy köszi, ezért nem fizetek 100 ezret! Így nem kell a fuvar. Nos ekkor már este 7 óra volt, és még mindig nem tudtuk mi lesz. Egy félórás ácsorgás után pedig simán leszórták a holminkat az autóról, de ezt a szó szoros értelmében értsd, úgy, hogy a szekrényeink törtek, a ruháink a porban szóródtak szét, majd angolosan távoztak... Ott álltunk este a kiürített ház előtt, és fogalmam se volt mi legyen. Nekem viszont már 16-án reggel tárgyalásom volt a leendő munkaadómmal, tehát sok választás nem maradt. Berakodtunk a garázsba (még bezárni se tudtuk), és olyan este 11 felé bezsúfolódtunk az ötszemélyes autónkba 2 felnőtt 5 gyerek és a 3 kutya (eredetileg úgy volt hogy a két nagyfiú a teherautóban fog utazni), szóval elindultunk az ismeretlen jövő felé....