Harminc éves lettél…
Gondolkodtam, vajon mit is mondhatnék neked ezen a napon, amit még nem mondtam el százszor, vagy ezerszer ez alatt a 30 év alatt. Nem hinném, hogy egy akarok lenni a sok közül, aki felfirkálja majd holnap a facebook faladra hogy „Boldog születésnapot”. Szeretnék neked átadni valamit abból, amit itt legbelül érzek, szeretném ha egyfajta útravalót tudnék neked adni az emlékeimből eddigi szép életed folytatásához.
Amikor megtudtam, hogy egy Új Élet növekszik bennem, bevallom, kettős érzés volt az, ami elfogott. Egyrészről valami földöntúli csodának éreztem azt, hogy nekem gyerekem lesz, valahol pontosan tudtam, vagy inkább akkor még csak sejtettem, hogy micsoda boldogságot fogsz nekem jelenteni. Hogy ez a Csoda egész életemben elkísér, hogy mindig énem jobbik felét fogod jelenteni…
Másrészt rettegés, félelem, és szorongás az, ami rám telepedett. Tudod Te is, hogy harmadéves egyetemistaként, kereset, lakás, és támogatás nélkül abban az időben nem volt egyszerű a helyzetem. Az, aki nem érdemli meg, hogy apádként emlegessük, minden erejével megpróbált Téged kiküszöbölni az életéből, előbb erőszakkal, majd egyszerűen úgy, hogy sosem törődött veled…
Hála Istennek helyette kaptál olyan nagyszülőket, akik imádtak Téged kezdettől fogva, akik hajlandók lettek volna bármit feláldozni érted. Papi és Te. Gyönyörű páros voltatok mindig, amíg ő élt. Mamit sem láttam mindaddig úgy szeretni, mint ahogy Téged szeretett.
Azt a néhány hónapot, amíg a születésedet vártam, megint csak nem tudom kellő árnyaltsággal leírni. Öröm és kétségbeesés, boldogság és keserűség, izgatott várakozás és szorongással teli éjszakák. Örültem neked, a jövetelednek, de kétségbeesetten kerestem a megoldását a majdani közös életünk folytatásának. Hiszen nem volt hol laknunk, nem volt miből kenyeret venni, majd ha már te is velem leszel… Boldog voltam a tudattól, hogy jössz, de keserűséggel töltött el, hogy neked nem lesz apukád, akinek a nyakában lovacskázhatsz, aki elvisz horgászni, aki majd megtanít autót vezetni… Vártam, hogy megszüless, és magamhoz ölelhesselek, de közben szorongtam attól, hogy ugyan hova viszlek majd „haza” amikor elengednek minket a kórházból…
Te már akkor is tudhattad, hogy odabenn biztonságosabb neked, mert bár az orvosok szerint február 4.-én kellett volna megszülessél, mégis vártál még 2 hetet, és épp ez alatt a két hét alatt oldódott meg a lakás, az én további tanulásom lehetősége, ami aztán a jövőnket biztosította.
Visszagondolok a születésedre. Sokáig, több mint egy egész napig tartott, míg azt mondta a dokibácsi, hogy: „FIÚ !” Az érzés leírhatatlan! A boldogság, hogy vagy nekem elsöpört azonnal minden fájdalmat, minden szenvedést, minden megelőző keserűséget, és szorongást. SOHA azóta életemben nem voltam és nem leszek olyan boldog, mint abban a pillanatban voltam, amikor megláttalak. Még emlékszem, nem mertelek megérinteni, attól féltem, hogy valami baja esik törékeny kis testednek, ha hozzád érek. A szülésznő kinevetett, mikor tőle kérdeztem, hogy megérinthetlek-e, hogy szabad-e hozzád érnem, meg simogatnom a kicsi arcodat..
Reggel 6 órakor születtél, és aznap a nappal együtt felragyogott az én csillagom is az égen. Te…
És most még egy pár gondolatot elmondok neked a születésnapod kapcsán.
Nagyon büszke vagyok rád, és egész életedben az voltam. Mindig is te voltál a támaszom, te vigyáztál sokszor énrám, és nem fordítva. Nem felejtem el sosem, hogy az én tizenéves fiam soha nem utazott vissza a suliba addig , amíg be nem készítette nekem a heti fűtéshez szükséges tüzelőt. Ahogy minden félelem nélkül aludtam a német autópályán, miközben te kilométerszázakat vezettél ( akkor még jogsi nélkül ). Ahogy okosan mindig visszafogtál, ha nagy lelkesedéssel vetettem bele valamibe, ami akár a bukást is jelenthette volna. Azokra is emlékszem, amikor nem hallgattam rád, pedig kellett volna. Nagyon jó fiam voltál mindig..
Ahogy nagyon jó apa is vagy, és én ezt is szeretem Benned. Szeretem látni, hogy annak ellenére is nagyszerű apa lettél, hogy nem kaptál úgynevezett „mintát”, Hogy látom, mindent meg akarsz adni a gyerekeidnek, amiben te hiányt szenvedtél, és teszed ezt a családod iránti szeretetből, egyszerűen, és magától értetődően.
Vigyázz rájuk továbbra is, mert nagyon szeretnek téged.
Köszönöm, hogy szereted a mi kis „szedett-vedett” családunkat is, hogy sosem voltál ellene, hogy a gyerekeket kihozzuk az Intézetből, hogy elfogadtad, és befogadtad őket a szívedbe, hogy példát mutatsz nekik, hogy gondoskodsz róluk, gondolataidban és tetteidben egyaránt.
SZERETLEK
Azt kérdezed tőlem, hogyan vártalak?
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget –
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret –
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.